1. fejezet - Mítoszok és mendemondák

Sziasztok!

Köszönöm, hogy ilyen sokan látogattátok meg az oldalt, pedig még csak a Prológus került fel. Köszönöm a feliratkozókat, valamint a kommenteket. Legalább tudom, hogy érdemes belekezdeni. Szóval, akkor elérkeztünk az igazi rajthoz, az első fejezettel. Ebben még nem lesz semmi különös, hiszen valahogy be kell indítani az eseményeket. Miközben írtam, rájöttem, hogy mennyire élvezem ezt a történetet. (Aztán szerencsétlenkedtem vele egy csomót, mert állandóan javítanom kellett bele.) Remélem tetszeni fog! ;)

Kellemes olvasást!

~ Amy

Nyakig bebugyolálva, de mégis reszketve ültem a lovam hátán, miközben visszafelé haladtunk kis csapatommal a kereskedői úton. A szekerekre ügyeltünk, mivel sokakat ért útközben a hirtelen érkező vihar, és félő volt, hogy a messzi földről érkező, portékáikkal üzletelni vágyók csak a halálukat lelnék meg a nagy utazás miatt, távol az otthonuktól. Az embereknek nagy szükségük volt a segítségre, így engedélyt kértem, hogy a meleg hálószobámban való ücsörgés helyett hasznossá tehessem magam.

A máskor igen vidám társaság mind az öt tagja a kezdeti lelkesedéssel ellentétben csöndbe burkolózva bandukolt mögöttem. Először szándékosan nem avattam be őket, mivel nem akartam, hogy velem tartsanak az idekint tomboló ítélet idő miatt, de Ed folyvást követett míg készülődtem, és olyan kitartóan kérdezgetett, hogy végül kénytelen voltam elárulni a tervem. Ötletem hallatán Liam volt a leglelkesebb, a többiek pedig szinte kötelességüknek tartották, hogy kövessenek. Rengeteg őrültséget követtünk már el együtt, valamint számtalanszor húztuk ki a másikat a bajból, ezáltal pedig olyan szoros barátság alakult ki köztünk, hogy egy percig sem gondolkodnék, ha az életemet valamelyikükre kellene bíznom, de attól tartottam, indulás óta már százszorosan bánta meg mindenki a meggondolatlan ajánlatukat, mert órák óta idekint fagyoskodtunk. Amikor elhagytuk a várkaput, Toddnak be nem állt a szája, azóta szegénynek annyira átfagyott az arca, hogy egy ideje inkább meg sem szólal, de a legjobban mégis a hátasokat sajnáltam. Be kellett őket takargatnunk, mert képtelenek voltak azalatt a három nap alatt megnöveszteni téli bundájukat, amióta leesett a hó. Bár ezek a hegyi lovak elég szívósak, hiszen lehetett eddig akár milyen kemény a tél, soha nem hagytak minket cserben, kezdtem komolyan aggódni a tűrőképességüket illetően.

- Itt megállunk, hogy egy kicsit átmelegedjünk mielőtt nekivágunk az emelkedőnek – mutattam a falu kocsmájára, és reméltem, hogy a szám elé tekert rongy ellenére mindenki hallotta, amit mondtam, 

Lekászálódtunk, és a fogadó pajtájába vezettük lovainkat, ahol csupán egy másik pej, egy öszvérrel osztozott a tizenkét állásos szálláson, így egyből megtelt a szerény kis istálló. Miután lazítottunk a hevederen, majd elláttuk őket, átvágtunk az udvaron, hogy mi is megmelengessünk átfagyott tagjainkat.

Odabent nagy volt a nyüzsgés, de a hangulat kellemes. A kocsmáros a pultnál serénykedett, a sarokban két dalnok pengetett, míg az asztaloknál rejtett sugdolózással cseréltek gazdát a kereskedői titkok és heves mozdulatok kíséretében ámították történeteikkel egymást a gazdák fel – fel nevetve, miközben folyton újabb adag italt rendeltek, egy perc nyugtot sem hagyva a kiszolgáló hölgyeknek. Róluk köztudott volt, hogy a kocsmáros lányai, és ha az ember fia egy kis esti kikapcsolódásra vágyott, akkor szívesen tárták szét a combjaikat. Nemegyszer kaptam rajta a katonáimat bujálkodáson.

Már csak a sarokban volt egy részben szabad asztal, ugyanis egy idősebb asszony a pad végén szunyókált a fejébe húzott kámzsájával. Mivel más választásunk nemigen volt, mellé telepedtünk. Orrfacsaró bűze marta az orromat, de ez szerény árnak tűnt a felmelegedésért cserébe.

- Sört mindenkinek! – intett Kenneth, a legidősebb közöttünk, mire a csapos szaporán bólogatni kezdett.

Valahányszor elhagyjuk a várat, egyforma ruhában tesszük meg, hogy kerülhessem a feltűnést. Hogy az álruhám hiteles legyen, a beszédet is az embereimre hagyom. Ez kedvenc részük, mert kedvükre incselkedhetnek velem, következmények nélkül.
Amíg ők harsányan beszélgettek, én az idegeneket figyeltem. Feltűnt, hogy sokan vizslatnak minket, ki csupán kíváncsiságból, ki viszont rossz szemmel, de amint elkaptam a tekintetüket, elfordultak. Furcsálltam a helyzetet, mert még soha nem tapasztaltam, hogy ellenszenvet tanúsított valaki katonák iránt, pusztán azért, mert a király emberei vagyunk. Dan-re néztem, akinek éber szemeit semmi nem kerülhette el, és szavak nélkül társalogtunk. 

- Hihetetlen, hogy ez milyen jól esik! – csapta a kupáját Liam az asztalra, kizökkentve engem gondolataimból. – Pedig gyűlölőm, ha meleg a sör – törölte meg habos bajuszkezdeményét.

- Én mondom nektek, már megéltem pár telet, szám szerint negyvenhetet, de még soha nem éreztem, amit most – mondta nagy komolyan Kenneth, miközben végigsimított rövid ősz haján, ami már kezdett visszavonulót fújni a homloka tetején.

- És mégis mit érzel? Egy kitörni készülő szélgörcsöt? – kérdezte röhögve Todd, mire többen csatlakoztak hozzá.

- Az a saját gyomrod. Már elég idős és tapasztalt vagyok ahhoz, hogy tudjam, hallgatnom kell az ösztöneimre. A csontjaim azt mondják, hogy ez lesz a legkeményebb tél, amit valaha megéltünk – nézett végig rajtunk jelentőségteljesen.ű
Tiszteltem az idős lovagot. Ő volt az, aki megtanított a kardforgatásra. Lehet, hogy már eljártak fölötte az évek, de még mindig olyan ügyességgel irányította a kezében lévő acélpengét, hogy a hibalehetőség teljes mértékben kizárható, ezen kívül végtelenül bölcs és sokat látott ember volt.

- Az öregségről beszélsz, csak összetéveszted valami mással – röhögött ismét Todd, aki nagyon jól tudott verekedni, de híres volt a tiszteletlenségéről.

- Arcátlanság így beszélni a rangidőssel – rótta meg Liam, de Kenneth csak legyintett neki, hogy nincs miért felkapnia a vizet, hisz Todd viselkedése már megszokott.

- Tudod Todd, most az egyszer hallgathatnál másra is, önmagadon kívül  – csatlakozott Dan. Egy pillanatra elcsendesedett a megszólított, mert Dan soha nem jártatta feleslegesen a száját.

- Bocsánat, hogy közbe szólok, de a nagyuraknak igazuk van – szólt egy sötét hajú, néhol őszes hajszálakkal keretezett arcú férfi a másik oldalról. – Jobban teszi, ha hallgat a társaira, mert ami itt készülődik, az nem holmi zivatar. Három nappal ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy a következő napkeltét már hótakaróval köszöntjük, akkor az illetőt kinevetem. Már akkor gondolnom kellett volna rá, hogy valami történni fog, amikor sárga kancám megvetette az istállóban a lábát. Derék jószág, tudja. Helyén van az esze az öreglánynak, még soha nem csinált ilyet. Mondtam is az asszonynak, hogy megboldogult szegény állat. Végül kihúztuk a szomszéddal, de az állat úgy forgolódott álló nap, hogy majd’ letaposott.

Déltájt felágaskodott. Az egész állat tajtékzott és a szemei vérben forogtak. Felborult az utána kötött szekér, és elszakadt az istráng, így bevágtázott az istállóba. Utána akartam menni, de abban a pillanatban az birodalom felett tündöklő ég zöldben ragyogott fel. Csak egy villanás volt az egész, de aztán sötét fellegek gyűltek, amikből hó szállott alá. Estére már a térdemig süllyedtem benne – mesélte az idős ember olyan átéléssel, hogy a kocsmában néma csend támadt. Még a zenészek is elhallgattak, és a mellettem szunyókáló asszony lélegzete is elakadt.

- Mind tudjuk hogyan történt, hisz többünk látta – felelte egy másik földműves.

- Ahogy én is! – morgott egyet Todd, és újra meghúzta a kupája tartalmát.

- Akkor válaszoljon nekem, nagyuram. Miért történt ez a legforróbb hónap közepén? – nézett rá kérdőn az idős férfi.

- Honnan tudhatnám?! Nem vagyok én semmiféle mester, hogy megmondjam! – pattant fel fekete barátunk indulatosan.

- A legjobb védekezés a támadás. Mint mindig Todd... – morogta Liam az orra alatt kelletlenül.

Itt volt a pillanat, hogy közbe avatkozzak, de még mielőtt megszólalhattam volna, a ismeretlen férfi megtette helyettem.

- Pedig pontosan tudod a választ, uram, csak félsz kimondani! – vágott vissza, majd kiviharzott a helységből.

Csapódott az ajtó, többen pedig szúrós szemmel mérték végig forrófejű barátunkat, aki lassan hanyatlott vissza a helyére.

- Ideje mennünk – utaltam a nyugtalan légkörre. Liam kezébe csúsztattam némi aranyat, aki átadta a kocsmárosnak, majd sorban elhagytuk a meleg házat.

- Mégis mi az ördög volt ez?! – kérdeztem összeszorított fogaimon keresztül szűrve az udvaron Toddot, aki szemlesütve várta a továbbiakat, de nem akartam nagy feltűnést kelteni. – A többit majd később megbeszéljük – fejet hajtott, majd eligyekezett az istállóhoz a többiek után, de én képtelen voltam követni őket. Jelen helyzetben csalódtam az egyik bajtársamban. Kellett némi idő, hogy lenyugodjak. Nem én voltam ugyan a király, de fiaként kötelességem volt az embereimet fegyelmezetten tartani. Csalódtam magamban, és az apám is csalódni fog.

- Lehet, hogy ez a kis mitugrász idősebb mint te, felség, és ideje lenne megemberelnie magát, de sokkal izgágább. Ne légy vele túl kemény – fordult vissza Kenneth, miután feltűnt neki a lemaradásom.

- Valahogy értelmet kell vernünk abba a csökönyös fejébe – morfondíroztam, mire idős mesterem felnevetett.

- Látod Harry, ez majd az én dolgom lesz – nevetett jókedvűen. Azon kevések közé tartozott az ősz lovag, akik a keresztnevemen is szólíthatnak, és ennek kimondottan örültem, mert ha egy kicsit megfeledkezik a köztünk lévő rangokról és címekről, szinte fiaként kezel, ha már a sajátját elvesztette. Az volt éltének fordulópontja.

- Valami baj van? – kérdezte Kenneth, aki rögtön észrevette, hogy mélyen hallgatok. A korábbi gondolataim gyorsan tovatűntek, helyüket a korábbi összetűzésünk eleven képei vették át.

- Az a férfi odabent… Miről beszélt, mikor azt mondta, nagyon jól tudja Todd, mi történt? – néztem rá kérdőn. Azóta, hogy az a mondat elhagyta a földműves száját, valami nem hagyott nyugodni.

Kenneth fürkészett egy ideig, láttam rajta, hogy azon tűnődik mennyire legyen őszinte.

- Az igazat – kértem a hivatalos hangomon, amit csak akkor használok, ha tényleg nem tűröm az ellenkezést.

- Gyermekkorodban a dajkád és édesanyád jóvoltából biztosan hallottál olyan meséket, aminek főszereplője egy hatalmas sárkány volt...

- A nagy fehér sárkány. Azok voltak a kedvenc történeteim – feleltem, mire lassan bólintott és a hatalmas hegy felé fordult, aminek körvonala tökéletesen látszódott a sötétség ellenére.

- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy van, aki hisz ezekben a mesékben. Hiszi, hogy mindazok, amiket hajdan a bölcsője mellett hallgatott, igazi. Hiszi, hogy a fölöttünk magasodó hegy csúcsán ott él a hatalmas sárkány, ami már évezredek óta szunnyad – tekintetemmel követtem az ujját, ami a fellegekbe burkolózott rejtélyes csúcsra mutatott.

- Akkor kinevetném – feleltem komolyan, még mindig a monstrumot bámulva.

- Pedig van aki ebben hisz, mert erre a különös jelenségre csak ezt az egy magyarázatot találta. Nem tudom kinek pattant ki a fejéből, de eddig nem merték hangosan kimondani. Mind a várban, mind a falvakban erről beszélnek  – pillantott rám ismét.

- Én miért nem halottam még erről? – felháborított, hogy hiába próbálom a lehető legjobban megismerni a népemet, vannak titkok, amik így is rejtve maradnak előlem.

- Mert ha te meghallod, akkor egész biztos, hogy apádnak is elmondod. Persze csak jó szándékból, de tudod milyen. Folyton ezen rágódna, ahogy te is. Aztán a végén mászhatnánk meg azt a fagyos ormot, miközben nemlétező teremtmények után kutatunk. Az egész csak ostoba mese, amit akkor meséltek a porontyoknak, ha riogatni akarták őket – veregette meg vállam.

- Sir Kenneth! Igyekezz, mert nem bírunk a lovaddal – dugta ki a fejét Ed a pajta ajtaján.

Kenneth elnézést kérve biccentett egyet, és megszaporázta lépteit, hogy mihamarabb a többiekhez vezesse a macerás jószágot. Én is utána léptem, de ekkor valami a kezemhez ért.

Orrfacsaró bűzt éreztem, és karomra pillantva egy aszott, csontos kezet láttam, hosszú fekete körmökkel. Oldalra pillantva megláttam a nőt, aki a fogadóban az asztalunknál aludt.

- Ha jót akarsz magadnak herceg, ne keresd a fehér sárkányt! – suttogta vészjóslóan az asszony vékony hangján, ami alig volt több egy sóhajnál, miközben rám meredt halottnak tűnő homályos szemeivel. Ezúttal volt időm alaposan szemügyre venni, mert csuklyája nélkül méregetett, amitől libabőr futott rajtam keresztül. Bőre sápadt volt és olyan vékony, akár egy pókfonál. Hosszú haja gallyaktól és levelektől csomósan tapadt a fejére, arca beesett volt és ráncoktól gyűrött, fogai pedig sárgásan villantak ki szájából. Szakadt ruhája koronázta meg egész megjelenését. Minderről egyetlen dolog jutott az eszembe: boszorkány...

- Hogyan ismert fel? – kérdeztem hátrébb lépve egyet. Soha nem bántottam volna egy nőt, de a biztonság kedvéért a kardom markolatához nyúltam, és meglazítottam a hüvelyében. Nem lehet boszorkány, azok nem léteznek!

- Előlem nem tudod elrejteni igazi valódat – suttogta, és úgy nézett rám, mintha a lelkembe látna. – Ha nem fogadod meg amit mondtam, azzal egész házad népére bajt hozol - szinte hörögte a szavakat, amik elhagyták száját.

Kitéptem magam a szorításából, és fejet ráztam.

- Egyébként sem állt szándékomba holmi mendemonda után eredni.

- Sajnálom felség, de minden mítosznak van valóság alapja, máskülönben hogyan születnének meg a mesék? – mindketten fenntartottuk a szemkontaktust egymással.

- Harry! – hasított Liam hangja a levegőbe, én pedig elszakadtam a szinte élettelen szemektől. – Igyekezz, mert így is lefagy a lábujjam mire hazaérünk. Egyébként mit csinálsz? – kérdezte, amikor mellém ért, és a félig kivont kardomra nézett.

- Csak beszélgettem ezzel a… - néztem magam mellé, de az asszonynak hűlt helye volt. Egyetlen lábnyomot sem hagyott, ami bizonyíthatta volna a jelenlétét. – Csak láttam valamit a sötétben – javítottam ki magam zavartan, mire Liam felsóhajtott.

- Remélem nem bújt beléd valami betegség – mért végig homlok ráncolva. – Íme a bizonyíték arra, hogy jobb ha sietünk – indult a többiekhez, akik már a lovakon ülve vártak ránk. Habozás nélkül követtem, de úgy éreztem, valami tényleg nincs rendben velem.


.